Egyes elképzelések szerint jobb esetben három éven, rosszabb esetben legfeljebb egy évtizeden belül képesek leszünk az alapoktól kiindulva teljesen új és eredeti, a miénktől független mesterséges életet előállítani.



Méghozzá az úgynevezett nedves (wet) mesterséges életet, amely ugyanabban a környezetben életképes és fejlődik, mint amelyben mi is élünk, és ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert létezik a mesterséges életnek (Artificial Life vagy ALife, esetleg AL, ha így jobban tetszik) egy számítógépes irányzata is, ahol a cél az, hogy olyan, digitális organizmusokat hozzunk létre, melyek egy számítógépen belül képesek az összes életfunkciót produkálni a táplálkozástól a szaporodásig és a fejlődésig bezárólag.
A nedves mesterséges élet megvalósításáig persze bőven van még tennivaló (egyelőre még mesterséges membránt sem tudunk csinálni, nemhogy mesterséges DNS-t), és bár a kutatók optimisták, és azt remélik, hogy ez alapvető jelentőségű áttörés lesz, ez egészen biztosan nem lesz egyszerű.
Különösen, hogy amikor 1953-ban egy Stanley Miller nevű továbbképzős hallgató a Chicagói Egyetemen nekiállt, hogy a Föld feltételezett őslégkörét szimulálja, akkor néhány napon belül megjelentek az aminó savak meg mindenféle szerves vegyületek is a lombikjában. Úgyhogy a tanára, a Nobel-díja Harold Urey, elégedetten jegyezte meg, hogy "ha a teremtő nem így csinálta, akkor túlbonyolította a dolgot".
De az optimizmusa több mint túlzottnak bizonyult, és most, több mint ötven évvel ezt a kísérletet követően még mindig csak reménykedünk - ahelyett, hogy valóban képesek lennénk nedves mesterséges életet létrehozni.
Viszont attól, hogy eddig nem sikerült, nem biztos, hogy a jövőben sem fog. Akár már a viszonylag közeli jövőben is, és annak nem csupán a biológia további fejlődésére lenne komoly hatása, hanem várhatóan arra is, ahogyan a világra meg az emberiségre és az emberiség jövőbeni lehetőségeire gondolunk.