Azt gondolnánk, hogy miután sikeresen leszálltunk a Holdon, és sikeresen visszatértünk a Földre, semmi nehézséget sem fog okozni egy emberes marsraszállás. Pedig dehogyis nem: eddig úgy az esetetek kevesebb mint kétharmadában tudtunk űrszondával sikeresen landolni odaát, és nem véletlen, hogy a szakértők a leszállás időszakát a rettegés hat percének nevezik.


von Braunnak, a holdraszállás fő emberének vázlata egy marsutazásra alkalmas űrjárműről az 1950-es évekről - meg egy mai elképzelés arról, hogy milyen lesz majd a hypercone

Míg az első holdraszállást egy mindössze tíz tonnás kabinnal kellett végrehajtani, addig a marsi leszálló egység legalább harminc, de esetleg akár hatvan tonna lehet, és az ottani légkör túlságosan vastag ahhoz, hogy ugyanúgy, rakéta hajtóműves leszállást hajtsunk végre, mint 1969-ben (az ördög a részletekben lakik: aerodinamikai problémákhoz vezethetne a dolog). Ahhoz viszont túlságosan vékony, hogy úgy szálljunk le, mint ahogyan az űrből visszatérve a Földön szoktunk. Az eddigi marsraszállásoknál használt légzsákos, ejtőernyős, stb. fékezések legfeljebb egy tonnáig válnak be (vagyis már egy nagyobb robotszondával is gondjaink lesznek), és így nem marad más, mint új megoldást keresni, mielőtt ténylegesen útra kelnénk. Egyelőre az úgynevezett (és ismét csak egyelőre kizárólag a tervező asztalon létező) hypercone látszik a legígéretesebbnek, ami 10 km magasságban, négy-ötszörös hangsebességnél nyílna ki, hogy afféle légi horgonyként fékezze a leszállóegységet, és nincs kétségem afelől, hogy előbb-utóbb majd csak meg ki fogják dolgozni a megoldást (elvégre ha nehéz is, de azért korántsem lehetetlen leszállni a Marson).
De azért mulatságosnak tartom, hogy miközben azzal szokás érvelni, hogy nem csak azért érdemes a Marsra mennünk, mert jobban hasonlít a Földre a Holdnál, hanem azért is, mert onnét majd könnyebben ki lehet jutni avilágűrbe, amint a Földről, aközben már a leszállás sem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan reméljük, amikor éppen nem gondolunk bele.